Hattyúk tava

A hattyú szónak az ótörök kotan lehet az eredete. A csagatáj török nyelvben a kotan szó ma is „hattyút” jelent. A hattyút az ugor nyelvekben is hasonló szavak jelölik: hanti koden, manysi hotan. A szó a magyar „gödény” szóval is rokon, a mai török nyelvben a kotan jelentése: borzas gödény.
Az ókori Görögországban a hattyú Apollón isten jelképe és szent madara volt, és több mítoszban is szerepelt. Zeusz hattyú képében csábította el Lédát, aki hattyútojásban hozta a világra a szép Helenét. Orfeusz halála után hattyúvá változott, és az égre helyezték. Így keletkezett a Hattyú csillagkép, amely egy kitárt szárnyú, hosszú nyakú repülő madárra emlékeztet.

Egy másik mítosz szerint egy Küknosz nevű ifjú szerelmes volt Phaetónba, a Nap fiába. Phaetón a Nap kocsiját maga akarta hajtani, de ügyetlensége miatt a haragra gyúlt Zeusz villámmal sújtotta, és ő az égről az Eridanosz folyóba zuhant. Az elkeseredett Küknosz olyan sokszor bukott a folyó vizébe kedvese testét kutatva, hogy Zeusz megszánta őt és hattyúvá változtatta. A Küknosz név a görög mitológiában még legalább háromszor felbukkan a fentin kívül is, Arész egyik fia, Poszeidón egyik fia és nem meglepő módon Apollón egyik fia is a Küknosz nevet viselte. Küknosz nevére vezették vissza a hattyú latin Cygnus elnevezését is.
A régi irodalomban gyakori költői téma volt a hattyúdal, amelyet a madár állítólag csak a halála előtt énekel. Ilyen jelenség a valóságban egyetlen hattyúfajnál sem létezik, csupán az ókori görögök hiedelméről van szó.

 Forrás:http://25.media.tumblr.com/tumblr_m6677uH2S41rx2da7o5_500.jpg
 Forrás:http://img4.lapunk.hu/tarhely/sronika-kepeslap/galeria/653763.jpg


 
 Forrás:http://www.vadallatok.hu/hatterkepek/madarak/hattyu_swan01.jpg

 
 Forrás:http://www.haziallat.hu/upload/4/article/4374/butykos-hattyu-a-tavon_width.jpg

parlagisas

Elsősorban Ázsia és Kelet-Európa füves pusztáin, sztyeppjein, ritkás erdőiben és fás mocsaraiban költ, legkeletibb előfordulása a Bajkál-tó vidékén, a legnyugatibb pedig – a sokáig alfajként kezelt ibériai sast (Aquila adalberti) leszámítva – a Balkánon és Közép-Európában (főleg Magyarországon és Szlovákiában) található. A parlagi sasok élőhelyüktől függően a Nílus völgyében, a Csendes-óceán nyugati partvidékén, Közép-Ázsiában, a Földközi-tenger keleti partvidékén és a Perzsa-öbölnél telelnek. Magyarországon a középhegységek peremén, ritkán belsejében és azoknak alfölddel érintkező füves pusztáin, mezőgazdasági területein is megtelepszik.
A parlagi sas nemének többi fajához hasonlóan sötétbarna alapszínű, bár tollazata a fején világosbarna, a vállrészen pedig két fehér folt található – ezek megkönnyítik az azonosítását. A farok töve némileg halványabb. Erős, hosszú karmú lábai és kampós csőre sárga, csőrének hegyéhez lévő közelebbi vége pedig szürkés színezetű.
Testhossza 72-83 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 190 – 210 centiméteres is lehet. A két nem egyforma, azonban a tojók némileg robusztusabbak, nagyobb a testtömegük. A hímek kb. 2,5 – 4 kilogrammot, míg párjaik 2,8 – 4,5 kilogrammot nyomnak.

Életmódja:

A parlagi sas ragadozó, elsősorban különféle rágcsálókkal (elsősorban ürgék, hörcsögök, de gradáció esetén mezei pockok is), illetve olykor hüllőkkel és kisebb madarakkal táplálkozik, illetve ha alkalom adódik rá dögöt is fogyaszt. Újabban elsősorban az ürgeállomány megcsappanása miatt a magyarországi állomány esetében étrendjében nagyobb szerepet kapnak a különféle madarak.

A parlagi sas ragadozó, elsősorban különféle rágcsálókkal (elsősorban ürgék, hörcsögök, de gradáció esetén mezei pockok is), illetve olykor hüllőkkel és kisebb madarakkal táplálkozik, illetve ha alkalom adódik rá dögöt is fogyaszt. Újabban elsősorban az ürgeállomány megcsappanása miatt a magyarországi állomány esetében étrendjében nagyobb szerepet kapnak a különféle madarak.

Szaporodása:

A parlagi sas a fészkelési idényben territoriális állat, egy fészket pedig több éven át is használhat, bővíthet, míg a gallyakból összerótt költőhely súlya már a több mázsát is elérheti. A fészkek fák csúcsán épülnek, építésüknek-tatarozásuknak a parlagi sas már az év első hónapjaiban nekiláthat. A költésre áprilisban kerül sor, amikor is szinte mindig két tojás kerül a fészekbe. A 43 napos költést követően a mindkét szülő által táplált fiókák 55-60 napon át maradnak a fészekben, de még kirepülés után is sokáig szüleik segítségére vannak utalva. Általában csak a legkorábban kikelt, legerősebb utód éri meg a kirepülést. A fiatal sas körülbelül három éves korára válik ivaréretté; ideális esetben a parlagi sas akár 50 évig is elélhet.

 

Védettsége:

 

A parlagi sas fokozottan védett, eszmei értéke 1 000 000 forint. A SPEC értékelése szerint az I. kategóriába esik, ami azt jelenti, hogy a faj megmentése világméretű probléma: Európában gyakorlatilag csak a Kárpát-medence területén nő a sasok példányszáma, az összesen körülbelül 300 párt számláló európai állomány nagy része magyar–szlovák területen fészkel. A világállomány mindössze 2-3000 párból állhat.
A Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint a parlagi sas sebezhető faj. Elsősorban élőhelyének pusztulása, mezőgazdasági művelésbe vonása és költőhelyeinek zaklatása miatt ritkult meg. A Magyar Madártani Egyesület 2005-ben a parlagi sast nevezte meg az év madarának.

Rokonai:

Magyar nyelven több egymással nem különösebben közeli rokonságban álló madárfajt is megillet a sas elnevezés. Az Aquila nembe a parlagi sas mellett az alábbi, Kárpát-medencében előforduló fajok tartoznak: békászó sas, fekete sas, pusztai sas, szirti sas.

 

Forrás:http://csabaimerleg.hu/adat/htmlfiles/parlagisas01.jpg

 Forrás:http://parlagisas.hu/sites/imperialeagle.hu/files/sasfioka_devavanya_horvath_marton_002.jpg

Pidbull

Az angol staffordshire bullterrier változata. A fajtát az UKC 1898-ban ismerte el. Az AKC es a FCI nem ismeri el. Erős felépítésű kutya, marmagasság 46-56 centiméter, testtömege 30-45 kilogramm. Koponyája széles, háta rövid és izmos, mellkasa mély, ágyéka feszes. Végtagjai izmosak, erőteljes csontozatúak. Szőre rövid, sűrű, fényes. Általában szemüknél valamelyik szemük fekete foltos. De Valamennyi elismert kutyaszínben tenyésztik, fehérrel keverve. Alomszáma: 4-8 kiskutya. Várható élettartam: 10-14 év.

Tulajdonságai:

 

Hihetetlenül bátor és elszánt. Viadalokra tenyésztették ki, azokban az országokban, ahol nincs betiltva, őrző-védőnek is használják. Bár sokak szerint agresszív, kevés foglalkozással kiküszöbölhetők a kellemetlen viselkedészavarok. Sok foglalkozást nem igényel de azért azt szereti, ha szelíden megsimogatják a hasát. Gyermekszerető, hűséges és odaadó, feltéve, ha jól bánnak vele. Tanulékony, figyelmes, szófogadó és mindent megtesz a gazdájáért. Kisgyermek mellé nem ajánlott.



 

(Nekem ilyen kutyám volt. Nagyon szerettem őt. Az volt a neve hogy, Tara.)
 Forrás:http://www.tappancsvilag.hu/UserFiles/Image/ebtenystaffbull1.1.jpg
 

Forrás: http://kutya.hu/admin/kepek/49f6de4d-d110-47bd-b1fd-36e875919a65.jpg

Forrás:http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/0c/American_Pit_Bull_Terrier_-_Seated.jpg





















 Forrás:http://www.dzselaladdin.eu/kangal/images/stories/fajtan_belul/dogfight2.jpg

ló

A ló az emlősök osztályának a párosujjú patások rendjéhez, ezen belül a lófélék családjához tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy háziasítottból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló . Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használhatjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a házi ló névvel különböztethetjük meg . A ma ismert ló  hosszú törzsfejlődés során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki, melyek a kutyánál nem voltak nagyobbak, lábaikon öt-öt ujj volt, és minden ujjukon pataszerű elszarusodott képződményt viseltek. Később a ló evolúciójában a legjelentősebb változás a láb átalakulása volt (az ujjak folyamatos visszafejlődésével). A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött (botaji kultúra), majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában körülbelül 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátas állatként.
A ló szőrének színe attól függ, hogy bőre mennyi pigmentet, vagyis természetes festékanyagot tartalmaz. Szinte minden lónak és póninak sötét a bőre, kivéve a fehér jegyek helyén, például a fejen vagy a lábvégeken, ahol a bőr rózsaszínű, egész testükön. Általában amit fehér lónak mondunk, az valójában szürke. Ezeknek is sötét a bőre, ami azonban csak az orrtájékon látszik.

• Alapszínek: fekete, pej, sárga és fakó
• Kevert színek: deres, szürke és tarka

A korral a lovak színe is változni szokott. A szürke lovak sötét színűnek születnek, majd egyre több fehér szőrszáluk nő, és idővel egészen fehérnek tűnnek. Egyes szürkék szőrében idős korukra sötét, általában barna pettyek jelennek meg. Az ilyen lovat legyes szürkének nevezzük. A fekete a pej és a sárga színű lovaknál is előfordul, hogy a szőrzetükben, sörényükben és farkukban ősz szálak jelennek meg.
Fekete:

• A fedőszőre fekete, sörényével és farkával együtt.
• Nyári fekete: a fejen, a hason és a horpaszon a szőrzet sötétbarna, a hosszúszőrök (sörény, farok) feketék.

Pej:

• Sima pej: testén a szőrzet a barna különböző árnyalata, a sörény, a farok és a lábvégek feketék.
• Világos pej: szőre világosbarna, sárgás árnyalatú.
• Sötétpej: szőre egész sötétbarna, a has alján világosabb árnyalatú.
• Gesztenye pej: vöröses árnyalatú barna szőrzet, a hosszúszőrök és a lábvégek feketék

Sárga:

• Sok árnyalata van. A farok, a sörény lehet sötétebb vagy világosabb.
• Májsárga: a ló színe sötét mélysárga; a farok, sörény és a lábvégek hasonló színűek vagy egy árnyalattal sötétebbek, mint a fedőszőr, fekete szőrszál sehol nem található.
• Palomino:a fedőszőrök aranysárgák, a farok és a sörény pedig szalmasárga, kívánatosabb a minél világosabb színű.

Kevert színek

Deres:

• Vércsederes: sárga fedőszőrbe fehér szőrszálak keverednek.
• Pejderes: barna fedőszőrbe fehér szőrszálak keverednek.
• Vasderes: a szürke fedőszőrzetbe fehér szőrszálak keverednek.
• Almásderes: a fehér színű szőrön kerek szürkés foltokat formáz a szőr színe.
• Fecskederes: a fehér színű szőrön kerek barnás foltokat formáz a szőr színe (Békés megyei változat).

Szürke: A fehér szőrű lovakat hívják szürkének, mert csikókorukban szürkén születnek és utána világosodnak ki, de bőrük szürke marad. Az igazi fehér lovat albínónak hívják, ők fehéren születnek és bőrük rózsaszín - szemük általában csókaszem.

• Szeplős- vagy legyesszürke: világosszürke alapon sötét, általában barna pettyes.
• Almásszürke: szőrében fekete és fehér kör alakú foltok vannak.
• Acélszürke: a ló fekete fedőszőrzetén át elővillannak a fehér szőrszálak.

Tarka:

• Sárgatarka: fehér szőr alapon sárga foltok
• Feketetarka: fehér szőr alapon fekete foltok
• Párductarka: a ló fehér szőrét barna vagy fekete foltok tarkítják.
• Pejtarka: fehér szőr alapon pej foltok
• Szürketarka: fehér szőr alapon szürke foltok.

A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az ún. sárlás időszakában termékenyíthetőek eredményesen, amely 20 napos megszakítások után kb. 3-5 napig tart.
A lótenyésztés legáltalánosabb módja az, amikor a kancatulajdonos a sárló, azaz a megtermékenyítésre alkalmas kancát a fedezőménhez szállítja. Ha a mén nagyon messze van, akkor a kanca általában eltölt néhány napot a méntelepen.
Néhány fedeztetési állomáson hágatógúzst helyeznek a kancára. Ez egy hátulsó lábakra csatolt szíj, ami megakadályozza, hogy a kanca hátrarúgjon, így a mén megsérüljön hágatás közben. Nem minden kanca viseli el a hágatógúzst, de ha a kanca valóban rúg, és komoly esélye van annak, hogy a mén megsérül, mégiscsak jó megoldás.
A természetes fedeztetés másik módja a szabad fedeztetés. Ilyenkor az összes sárló kancát és fedezőmént egy legelőre engedik. Ez egy bevett szokás az Izlandi, a Fjord és számos egyéb pónifajtáknál. A kancákat a legelőre vezetik, és addig tartják, míg a fedezőmén be nem jön hozzájuk. Ekkor minden lovat egyszerre engednek el. A végén sok kanca lehet vemhes, de hátrány, hogy ilyenkor nem lehet megmondani, mikor fog a kiscsikó megszületni. 
A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az ún. sárlás időszakában termékenyíthetőek eredményesen, amely 20 napos megszakítások után kb. 3-5 napig tart.
A lótenyésztés legáltalánosabb módja az, amikor a kancatulajdonos a sárló, azaz a megtermékenyítésre alkalmas kancát a fedezőménhez szállítja. Ha a mén nagyon messze van, akkor a kanca általában eltölt néhány napot a méntelepen.
Néhány fedeztetési állomáson hágatógúzst helyeznek a kancára. Ez egy hátulsó lábakra csatolt szíj, ami megakadályozza, hogy a kanca hátrarúgjon, így a mén megsérüljön hágatás közben. Nem minden kanca viseli el a hágatógúzst, de ha a kanca valóban rúg, és komoly esélye van annak, hogy a mén megsérül, mégiscsak jó megoldás.
A természetes fedeztetés másik módja a szabad fedeztetés. Ilyenkor az összes sárló kancát és fedezőmént egy legelőre engedik. Ez egy bevett szokás az Izlandi, a Fjord és számos egyéb pónifajtáknál. A kancákat a legelőre vezetik, és addig tartják, míg a fedezőmén be nem jön hozzájuk. Ekkor minden lovat egyszerre engednek el. A végén sok kanca lehet vemhes, de hátrány, hogy ilyenkor nem lehet megmondani, mikor fog a kiscsikó megszületni.


A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az ún. sárlás időszakában termékenyíthetőek eredményesen, amely 20 napos megszakítások után kb. 3-5 napig tart.
A lótenyésztés legáltalánosabb módja az, amikor a kancatulajdonos a sárló, azaz a megtermékenyítésre alkalmas kancát a fedezőménhez szállítja. Ha a mén nagyon messze van, akkor a kanca általában eltölt néhány napot a méntelepen.
Néhány fedeztetési állomáson hágatógúzst helyeznek a kancára. Ez egy hátulsó lábakra csatolt szíj, ami megakadályozza, hogy a kanca hátrarúgjon, így a mén megsérüljön hágatás közben. Nem minden kanca viseli el a hágatógúzst, de ha a kanca valóban rúg, és komoly esélye van annak, hogy a mén megsérül, mégiscsak jó megoldás.
A természetes fedeztetés másik módja a szabad fedeztetés. Ilyenkor az összes sárló kancát és fedezőmént egy legelőre engedik. Ez egy bevett szokás az Izlandi, a Fjord és számos egyéb pónifajtáknál. A kancákat a legelőre vezetik, és addig tartják, míg a fedezőmén be nem jön hozzájuk. Ekkor minden lovat egyszerre engednek el. A végén sok kanca lehet vemhes, de hátrány, hogy ilyenkor nem lehet megmondani, mikor fog a kiscsikó megszületni.


 Forrás:http://hir.ma/wp-content/uploads/2013/06/l%C3%B3.jpg

 
 Forrás:http://www.haziallat.hu/upload/4/article/1455/2_original.jpg


 


Forrás: http://users3.ml.mindenkilapja.hu/users/5pacifanok5/uploads/lotestreszei.jpg



Forrás: http://photo.showchina.org.cn/photo/1713/1027/20070627104547702074.jpg

Házi Egér

A házi egér vagy laboratóriumi egér (Mus musculus) a biológia és az orvostudomány igen fontos modellszervezete. Úgy tartják, hogy ez a második legnagyobb egyedszámú emlősfaj, a Homo sapiens után. Mindig az emberekhez közel lakik, akikkel kommenzalista, azaz asztalközösségi kapcsolatot tart fenn. Ezt az emlőst használják leggyakrabban a laboratóriumi kísérletekben is és rengeteg különböző transzgenikus fajtája
létezik, melyeken emberi genetikai betegségeket modelleznek. Gerinces állat, elsősorban növényevő (magfélék), rendkívül szapora, 6 hetenként 8-10 utódot képes világra hozni egy egérpár. A házi egér gyakorlatilag Északnyugat-Afrika, Spanyolország és Kelet-Ázsia sztyeppjeiről és félsivatagaiból származik. A lakóházak közvetlen közelében mindenütt megtalálható. Az Arktisz és az Antarktisz területén, valamint néhány esőerdő borította területen ahol emberek sem laknak - a házi egér nem telepedett meg. A szabadban bozótosokban, gabonatáblákon és dűnék között él. Mindenütt rendületlenül szaporodik. Magyarországon is közönséges. Mint valaha a pusztákon élő állatnak, nedvességre alig van szüksége, és szinte mindenütt talál megfelelő búvóhelyet. A házi egér fej-törzs-hossza 7-10 centiméter, a farok rövidebb a törzsnél, testtömege körülbelül 30 gramm. Szőrzete meleget és védelmet nyújt, a szaga dohos, egérszagú. Színe a sárgásbarnától a szürkésfeketéig terjedhet. A kolónia tagjai kölcsönösen tisztogatják egymás bundáját. A házi egér olyan jól alkalmazkodott az emberi környezethez, hogy hideg körülmények között különösen hosszú szőrzetet növeszt; így képes akár egy hűtőház fagyos helyiségében is utódokat nevelni (−7 Celsius-fok). A látása nagyon gyenge; az egér csak közvetlen közelről ismeri fel a tárgyakat. A szaglása kifinomult; a táplálék, illetve más egerek nyomára vezeti az állatot. A hallása is fejlett; az egér érzékeli a 100 kHz-es hangokat is (80 kHz-cel többet, mint az ember). Amikor egymással kommunikálnak vagy elveszett kölykeiket keresik, magas hangon cincognak. Több, földrajzilag elkülönült alfaja ismert, amelyek jól alkalmazkodtak a helyi adottságokhoz, megkülönböztető bélyegeik genetikailag is rögzültek.


Szerintem nagyon aranyosak ezek az állatok.





Forrás:http://images04.olx.hu/ui/18/36/63/1329682533_319233363_1-Fotok--Japan-Tancolo-Eger.jpg



Forrás:http://m.cdn.blog.hu/fu/fugynok/image/hazi_eger_MG_3015.jpg

Alaszkai fehér farkas

Az alaszkai fehér farkas (Canis lupus tundrarum), a szürke farkas (Canis lupus) alfaja.
Természetes élőhelye az alaszkai tundrák.
Annak ellenére, hogy kevés európai állatkert tart alaszkai fehér farkasokat, Magyarország állatkertjeiben elterjedt alfajnak számít. Éppen ritkasága okozza a problémát, hiszen nagyfokú a rokonság a magyarországi egyedek között. Ajánlatos lenne idegen vérvonalú egyedekkel frissíteni az állományt, hogy ne tűnjön el ez a gyönyörű farkasalfaj a magyarországi, illetve európai állatkertből.
Testhossza átlag 130–160 centiméter,farkhossza 40-50 centiméter,testtömege a hímnek 20–80 kilogramm, a nőstény pedig 18–55 kilogramm. Jellegzetes teljesen fehér színű bundája. Az egyik legnagyobb farkas alfaj.

testhossza 100-150 centiméter (farok nélkül)

magassága 56-80 centiméter (a nőstények kisebbek)

a hím tömege 20-80 kg, a nőstényé 18-55 kg

ivaréretté válás a hímeknél 3 éves, a nősténynél 2 éves korban

alkalmanként 4-5 kölyök az alomban

vemhesség időtartama 61-63 nap

átlagéletkoruk 12-17 év

 

A kisebb állatoktól, a nagyvadakig mindent elfogyaszt, néha növényi eledelt is eszik. Szigorú sorrendű falkákban él és vadászik.

A szaporodás az alfa pár kizárólagos joga, a felnevelésben a csapat többi tagja is részt vesz.

 Forrás:http://pctrs.network.hu/picture/4/2/_/viragot_szagolo_feher_farkas_402769_77827.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

sarki róka

A sarki róka (Alopex lagopus) az Északi-sarkvidék szép fehér, a hóban kiváló rejtőszínű bundájáról ismert ragadozója a kutyafélék (Canidae) családjából. Egyes rendszertanok szerint nemének egyetlen faja; mások a Vulpes, illetve a Canis nembe sorolják.
A sarki rókák meglehetősen kis termetű állatok: magasságuk 25–30 centiméteres, testhosszuk pedig átlagosan 55–70 centiméter hosszú, amihez kb. 30 centiméteres farok kapcsolódik; testtömegük 2,5–8 kilogramm között mozog.
Füleik a hőleadás csökkentése érdekében meglehetősen kicsik, és egész testüket dús szőrzet borítja. Még talpuk is szőrös, innen ered a faj tudományos neve (lagopus = nyúllábú).
A sarki rókát tömött bunda borítja, melyet évente kétszer vált. Két természetes színváltozat ismert, a „fehér” és a „kék”. A „fehér” változat a domináns, a vadon élő állomány 99%-a telente hófehér, nyaranta viszont világosszürkés barna, a hasi tájékon fehéresszürkébe hajlóan. Az elsősorban szigeteken elterjedt „kék” árnyalatú egyedek telente ezüstös szürkéskék, nyaranta csokoládébarna szőrzettel rendelkeznek.A sarki rókák alapvetően más állatokra vadásznak, táplálékuk zömét lemmingek teszik ki. Előfordulási területük kiterjedése és példányszámuk is nagyban függ a rendelkezésre álló rágcsálók mennyiségétől. A lemmingek mellett sarki nyulakat, madarakat és tojásaikat, illetve dögöket – többek között az alkalomadtán rá is vadászó jegesmedve táplálkozásának maradékait – fogyaszt. Március-áprilisban a gyűrűs fókák hóba vájt gödrökben hagyott borjaira is vadászik.
A sarki róka monogám, a párok rendszerint együtt maradnak a március-áprilisi párzási időszakon kívül is. A vemhesség 49-56 napig tart, ez követően egy szülők által hóba ásott vagy sziklamélyedésben kialakított üregben jön világra a 6-12 vak, 50-150 grammos tömegű kölyök. A kicsinyek felnevelésében mindkét szülő részt vesz. A szoptatás mintegy egy hónapig tart, a kölykök 2-3 hónaposan válnak önállóvá.
Amennyiben a táplálékmennyiség biztosított, az utódok sok esetben szüleikkel maradnak a következő évben, hogy segítsenek felnevelni a következő almot. Ilyen esetekben kiterjedt, komplex járatrendszerek jöhetnek létre.
A faj az ivarérettséget egyéves korára éri el. Életkora rendszerint nem haladja meg a tíz évet.
Az emberiség érdeklődését régen felkeltette a gyönyörű, tömött sarkiróka-bunda, ezért a fajt mindig is intenzíven vadászták. A 19. századtól kezdve telepeken is tenyésztik őket, melyek az eredeti élőhely közelében, az északi területeken vannak, mert délebbre romlik a bunda minősége. Egyes területeken (elsősorban Izlandon) a farmerek vadásszák, mert károkat okoz a juhállományban.
Az állatvédő szervezetek tiltakozása ellenére a szőrméért folyó rókatenyésztés a mai napig virágzik, de a faj vadonbeli állományait immár sok helyütt törvény védi. Az elszigetelt területeken élő állatok a híradások szerint rendkívül kíváncsiak, gyakran a kutatók közvetlen közelébe merészkednek. Állatkertekben gyakori, rendszerint szaporodik is.

 
 Forráa:http://www.legszebbkepek.com/kepek/feher-sarki-roka-a-havon-kep.jpg


 

 Forrás:http://aztadom.co/wp-content/uploads/2013/05/sarki-roka.jpg


 
 Forrás:http://allatvedok.freewb.hu/feltolt/galeria/m_20110227172908_sarkiroka.jpg

veréb

A veréb egy nagyon kedves aranyos kismadár. A méret kb. egy ökölnyi. A színe barna és fekete csíkok, a hasa pedig fehér színű.





Forrás:http://enfo.agt.bme.hu/drupal/sites/default/files/imagecache/preview/Mezei%20ver%C3%A9b.jpg

pingvin

A pingvinfélék (Spheniscidae) amadarak osztályába sorolt pingvinalakúak (Sphenisciformes) rendjének egyetlen családja 17 fajta.

Törzsfejlődésük már nagyon régen különvált a madarak többi rendjéétől; az első pingvinfélék maradványai a harmadkorból kerültek elő; egy nemük (az Anthropornis) közel emberméretű volt. Szinte kizárólag a Föld déli féltekéjén élnek, Többnyire Dél-amerika mérsékelt égövi partvidékén és a környező szigeteken. Két fajuk az Antarktisz partvidékén telepedett meg. A hideg tengeráramlatokkal jóval északabbra is eljutnak: több fajuk a szubtrópusokon, sőt, egy az Egyenlítő vidékén honos.

A pingvinek különös testalkatú madarak. A legnagyobb pingvinféle 115 cm, a legkisebb csak 40 cm magas. Mivel sarló alakú, hegyes szárnyukat a repüléshez hasonló módon használják, mellcsonti tarajuk nem korcsosodott el úgy, mint például a futómadaraké: a tarajon és a széles lapockán hatalmas izmok tapadnak. Szárnyuk jobban hasonlít a halak vagy a delfinek uszonyára, mint más madarak szárnyára: a durva,lapos evezőfelülethez a rövid és széles szárnycsontok adnak vázat. Négyujjú, rövid, durva úszóhártyás lábuk annyira hátul van, hogy a szárazon csaknem egyenesen állnak. Nincs térdük, ezért nem tudnak ülni. Mivel nem tudnak ülni, állva, a farkukra támaszkodva pihennek – éppen ezért farktollaik merevek, mint a harkály hasonló funkciót ellátó farktollai. Rövid farkuk általában 32 tollú.
Csőrük egyenes, oldalt összenyomott.
Orsó alakú testük a szárazon nehézkes, viszont a víz alatt rendkívül áramvonalas. A közegellenállás csökkentését szolgálják rövid, lapos, testük teljes felületén növő tollaik is. Ez a tollazat a hőt rosszul szigeteli, ezért a pingvinek bőre alatt vastag zsírréteg van. A tollak a zsírréteg alól erednek. Szárnyukon nem nőnek evezőtollak.
Hasuk fehér, hátuk fekete.
Csontjaikban a velő olajos.
Minden más madárnál jobban alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Idejük java részét a vízben töltik, ahol halakat, tintahalakat és rákokat (krillt) fognak maguknak, esetenként 20 m-nél is mélyebbre merülve. Szárnyuk csak a vízben evezésre alkalmas, repülni nem tudnak vele. Másodpercenként kettőt-hármat is csapva a víz alatt hajtják magukat előre, mintha ott repülnének – a leggyorsabban úszó pingvinek sebessége eléri a 36 km/h-t. Eközben az e célokra átalakult lábukkal kormányoznak, illetve fékeznek. Úszásuk leginkább a delfinfélékéhez hasonlít, és azokhoz hasonlóan időnként ki is szökkennek a vízből. A sziklaugró pingvin, amely éppen e szokásáról kapta a nevét, akár 1,5 m magas parti sziklákra is ki tud így ugrani.
A szárazföldön kiegyenesedett testtartással, totyogva, de meglehetősen gyorsan haladnak. A törmeléklejtőkön akár 300 m magasra is felkapaszkodhatnak. Jeges felszíneken hasra fekszenek, és magukat a szárnyukkal hajtva csúsznak.
Annak érdekében, hogy vedléskor a kihulló tollak helyén maradó lukak ne rontsák hőszigetelésüket, az új tollak előbb kezdenek el nőni, és valósággal kitolják maguk elől a régieket. A tollváltás ideje néhány hét, és a madár számára igen megerőltető.
Szárnyukat nem tudják se teljesen kinyújtani, se teljesen összehajtani.
Sajátos színösszeállításuk a vízben jól álcázza őket: alulról a halak a víz felszínéhez hasonlónak látják fehér hasukat, fekete hátuk pedig a tengerfenék színébe olvad be, így a felettük úszó ragadozók (pl. a leopárdfóka) kevésbé veszik észre őket.
A szaporodási időszakban a költőhely és a tenger között ingáznak. Egyébként a tengereken töltik szabad idejüket, szigeteken (esetleg jégtáblákon) pihennek meg.
Telepesen fészkelő madarak; a fészekszomszédok tollazatuk apró sajátosságairól felismerik egymást. Ezt több fajnál a fejen növő dísztollak is elősegítik. Többségük (a király- és a császárpingvin kivételével) kettő, legfeljebb három tojást rak. Kicsinyeik pelyhesek és fészeklakók. Fészkeiket meglehetősen szegényesen, növényekkel bélelik ki.
A szárazföldön természetes ellenségük alig akad, csak a halfarkasok, a tokoscsőrű madarak és az óriás viharmadarak fosztják ki időnként fészkeiket. A vízben fő ellenségeik a fókák (különösen a leopárdfóka) és a fogascetek.

  Forrás:http://www.kepeslap.com/images/21076/pingvin.jpg


Forrás:http://gree18.uw.hu/pingvin_love.jpg
 
Forrás:http://www.kepeslap.com/images/25139/1199721466.jpg

 

tigris

A tigris (Panthera tigris) a ragadozók rendjébe és a macskafélék családjába tartozó faj. Valamennyi alfaja veszélyeztetett. A tigris a legnagyobb ma élő macskaféle, méretben csak a jégkorszaki barlangi oroszlán múlta felül. A tigrisek méretei és egyéb jellemzői alfajonként változóak. A vadon élő hím tigrisek 100 és 306 kg közötti tömegűek, hosszuk a farokkal együtt 220–330 cm (a farok hossza 60–100 cm). Nemi kétalakúság figyelhető meg, a nőstény tigrisek jóval kisebbek, 85–167 kg-ot érhetnek el, hosszuk 230–275 cm. A legkisebb alfaj a szumátrai tigris, a legnagyobb a szibériai tigris és a bengáli tigris.

Elterjedése

A tigris korábban a Közel-Kelettől a Távol-Keletig Ázsia jelentős részén előfordult. Mára szabadon csak Kínában, Tibetben,Szibériában, Mongóliában, Malajziában, Thaiföldön, Nepálban és Indiában lelhető fel.

Élőhelye igen változatos, a trópusi esőerdőkben, a száraz erdőkben, a mangrove mocsarakban és a magas füvű területeken egyaránt megtalálható. A legtöbb tigris erdőkben, illetve füves területeken lakik, amihez bundájuk mintázata is alkalmazkodott. Bár első látásra kirívónak tűnik a fekete csíkozás narancssárga alapon, de a száraz, narancssárgás árnyalatú fűben nagyon jól el tud rejtőzni.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alfajtól függően a tigris testmérete igen eltérő lehet. A legkisebb alfaj, a szumátrai tigris (Panthera tigris sumatrae) testtömege átlagosan 90–110 kg, míg a legnagyobb termetű alfaj, a szibériai tigris (Panthera tigris altaica) testtömege akár a 300 kg-ot is meghaladhatja. A hímek rendszerint nagyobbak, mint a nőstények. Testhossza a 2 métert eléri és akár 3 méternél nagyobb is lehet. Ezzel a tigris a legnagyobb élő macskaféle. Sárgásbarna illetve vörösesbarna alapszínű szőrzetét jellegzetes fekete vagy sötétbarna csíkozás díszíti, míg torka, hasoldala és a végtagok belső oldala világosabb, általában fehér színű. Hosszú farka szintén sárgásbarna vagy vörösesbarna alapszínű, melyen sötét gyűrűzet látható. Az arcán látható bajusz a tájékozódásban segíti. Szintén a tigris jellegzetessége a fülkagyló hátoldalán lévő fehér folt, melynek az egyedek közötti vizuális kommunikációban lehet szerepe.

Életmódja

A tigrisek magányos állatok, hosszabb ideig csak a nőstény és utódai élnek együtt. Bár egész nap aktívak lehetnek, főleg alkonyat után és éjszaka vadásznak. A legtöbb macskafélétől eltérően a tigris szereti a vizet, jól és kitartóan tud úszni. A nagymacskák közül csak a jaguár és a tigris számítanak jó úszónak, a tigriseket gyakran látni, amint tavakban és folyókban úsznak.

Visszahúzható karmainak és erős lábainak segítségével kiválóan mászik fára, és akár 8–10 méteres ugrásokra is képes. A hímek és a nőstények egyaránt saját territóriumot birtokolnak, a hímeké többszöröse lehet a nőstényekének, és egy hím területe több nőstényét is átfedheti. Területük határát állandóan jelölik a jellegzetes tereptárgyakra spriccelt vizeletükkel, valamint karmolásnyomokkal. Nincs természetes ellenségük, egyedül az ember jelent számukra veszélyt, míg a kölyköket kifejlett fajtársaik ölhetik meg.

A tigris fő táplálékát a nagy testű patások képezik, szarvasok, antilopok, vaddisznók, bivalyok, de akár a fiatal elefántot vagyorrszarvút, sőt alkalmanként medvéket, leopárdokat és krokodilokat is zsákmányolhat. Emellett azonban a kis testű fajok, mint például madarak, rágcsálók, békák és halak számára is veszélyt jelent, de a dögöt sem veti meg. Általában nem eszik minden nap, egy-egy sikeres vadászat után azonban egyszerre akár 40 kg húst is elfogyaszt. A kisebb zsákmányállatokat a tarkóra mért harapással öli meg, míg a nagyobb testű prédának a torkát harapja át, így fojtva meg áldozatát. Átlagosan 10–20 vadászatából mindössze egyszer jár sikerrel.

Nem nevezhető tipikus éjszakai vadásznak, nappal is gyakorta kóborol, territóriuma határait újra kijelölve. Naponta 35–40 km-t is megtesz, vizeletével, végbélmirigyének váladékával sokáig fennmaradó szagjeleket hagy maga után. Vadászata során a már kijárt ösvényeken settenkedik nesztelenül, lesve a préda felbukkanását. Vadat észlelve odalopakodik a közelébe, mindig figyelve, hogy a szél szembefújjon, így az elejteni kívánt áldozat nem érezheti meg a közelgő tigrist, majd pár hatalmas ugrás után megragadja azt. A veszélyes önvédelmi fegyverrel, aganccsal, szarvval rendelkező állatoknak a torkát ragadja meg, a vaddisznóra egyszerűen, macska módjára ráveti magát. Főleg nagyobb patás állatokat zsákmányol, de Szibériában ínséges időkben, vagy ha a rágcsálók nagyon elszaporodnak, egerészésre is adja néha a fejét. Kerüli az emberlakta vidékeket, de India sűrűn lakott folyópartjain emberevő példányok is kialakulhatnak. Ezek főleg beteg vagy idős tigrisek, amelyek felfedezik, hogy az embert könnyebb elejteni, mint a dzsungel vadjait. Az elejtett zsákmányt sosem kezdi ott helyben elfogyasztani, azt mindig elhurcolja valami védett bozótba. Egyszerre 35–40 kg húst is képes megenni. Ha jóllakott, a maradékot elrejti, fűvel, ágakkal befedi. Az így elrejtett zsákmányához később visszatér, még akkor is, ha az már oszlásnak indult. Kitűnően úszik, képes a víz alá is lebukni halászat közben. Ha melege van, szívesen hűsöl a vízben órákon át.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tigriseknek nincs kitüntetett szaporodási időszakuk, bár az északabbi területeken élők többnyire csak télen párzanak, így tavasszal jönnek világra az utódaik. A nőstényekmindössze 3-6 napig ivarzanak, ezt átlagosan 103 napos vemhesség követi, melynek végén általában 2-3 kölyök látja meg a napvilágot. Születéskor súlyuk 780-1600 gramm, szemük csak a második héten nyílik ki. A kölykök 3 hónapos korukig szopnak, szilárd táplálékot már a második hónaptól kezdve fogyasztanak, de csak másfél éves korukban válnak önállóvá. A nőstény egyedül neveli utódait, akik féléves koruktól követik anyjukat a vadászatok során is, azonban általában 2-3 éves koruk között hagyják el végleg a szülőterületüket. Az ivarérettségüket 3-4 éves korukban érik el. Várható élettartamuk a szabad természetben ritkán haladja meg a 10 évet, fogságban azonban 20 évnél is tovább élhetnek.     

Forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Tigris     

afrikai elefánt

Előfordulása:

 

Az afrikai elefánt korábban a Szaharától délre egész Afrikában elterjedt volt, manapság elterjedése elsősorban a nemzeti parkokra és egyéb védett területekre korlátozódik.
Élőhelyük alapján két alfaját különböztetik meg. A Loxodonta africana africana erdős és füves szavannákon, félsivatagos területeken egyaránt előfordul, míg a kisebb termetű Loxodonta africana cyclotis alfaj Nyugat- és Közép-Afrika esőerdeiben él. Utóbbit, az erdei elefántot újabban különálló fajnak ismerik el.
Egyes források egy harmadik alfajt is megkülönböztetnek: ezek szerint a Loxodonta africana africana csak a Dél-Afrikában élő elefántokat foglalja magába, míg a kelet-afrikai populációt Loxodonta africana knochenhaueri néven említik.

Életmódja:

Az afrikai elefántok szociális igényű, magukat családban jól érző állatok. Olyan összhang van jelen egy-egy családon belül, hogy ha az egyik elefánt elpusztul, először megpróbálják "felébreszteni". Kétségbeesetten próbálkoznak. Mikor ez nem sikerül, elkezdik "mesterségesen etetni" fűvel és más növényekkel, majd ágakkal és levelekkel „eltemetik" és gyászolják halottaikat, valamint órákon keresztül virrasztanak az elhunyt állat mellett. Furcsaság talán, hogy egy családot csupán a tehenek ill. csemetéik alkotják, mely családnak vezetőül egy olyan tehenet ismernek el, akit a család minden tagjához rokoni szál fűz. A fiatal bikákat rögtön az ivaréretté válást követően kizárják a családból, így ők magányos életet élnek különféle csoportokba szegődve. Miután a fiatal bika felnőtt, kifejlett állattá fejlődik, egyedül él és vándorol a szavannákon, azonban ha egy családban a tehén épp megtermékenyítőképes állapotban van (üzekedik), rövid időre befogadják a családba a bikákat is. Az elefántcsordák ugyan képesek hatalmas távolságokat akár egyszerre is megtenni, vízközelből soha nem távolodnak el túl messzire, ugyanis higiénés és testhűtési okokból az ivás mellett fürdésre is felhasználják a környék kisebb tavacskáit, tavait. Fürdés után ormányuk segítségével poros földdel hintik be testüket, amely így az testre ragadva megvédi az elefántot a rovaroktól. Viszonylag sokáig, átlagosan 70 évig élnek. Haláluknak gyakran egész prózai oka van: kihull a foguk és nem tudják többé megrágni az ételt

.

Táplálkozása:

 Az afrikai elefántok kizárólag növényevők, ennek következtében redős felületű őrlőfogakkal rendelkeznek. Élőhely függvényében (fás, füves, fás-füves szavanna) fű, lomb, gyümölcs és kisebb ág is szolgálhat az állatok táplálékául. Az ágakat, gyümölcsöket ormányukkal tépik le , fogják kötegekbe, s így helyezik szájüregükbe a táplálékot. Amikor isznak, minden alkalommal 4-10 liter vizet szívnak fel és fecskendeznek a szájukba. Egy nap alatt 300 liter vizet fogyasztanak. Alig néhány foggal rendelkeznek(összesen a két agyarral együtt 6 db.), ezeket őrlésre használják. Ha egy elefánt elveszíti valamely fogát, akkor cserélődik: 10-13 évesen dobja el a tejfogait, utána még hatszor cserélődik le az őrlőfog készlet (kb 60, 70 éves koráig, ritka a 7. cserélődés) utána elpusztulhat, a fogak hiánya okán is. Ez általában minden elefántnál bekövetkezik kb. a 70. életév körül.^[2] Nagy testük ellátása miatt hatalmas az étvágyuk, s nagy mennyiségű táplálékot vesznek magukhoz naponta. Főként éjszaka, ill. a kora reggeli órákban, esténként fogyasztják élelmüket, olykor a csorda menetelése közben is táplálkoznak, az útjukban álló fűcsomókat ill. ágakat letépdesve.

Szaporodása:

Az afrikai elefántok elevenszülők, nemtől függetlenül születésüket követően kb. 14-15 évvel válnak ivaréretté. Az udvarláshoz tartozik, hogy a párzani kívánó tehén és bika ormányával egymáshoz dörgölődzik, simogatja egymást. A várható vemhességi idő 22 hónap (majdnem két év!), amelyet követően a tehén csupán egy elefántborjút fial. Az újszülött marmagassága kb. 85 cm, és már ekkor 110 kg-ot nyom.
Mivel az elefántok köztudottan társasági élőlények, jellemző rájuk az ivadékgondozás még az egyedfejlődés posztembrionális (a megszületés utáni) szakaszában is. Amikor az elefánttehén elleni készül, más tehenek azonnal körbeállják, falat alkotnak. Védik az anyát és az újszülöttet a ragadozóktól. Amikor az anya tisztára nyalta a borját, a többiek is segítenek neki lábra állítani. A borjú legalább két éven át szoptatásban részesül, s a következő utód megszületését követően is a családban marad (bika esetében egészen az ivaréretté válásig). Egy tehén átlagosan négyévente ellik egy-egy borjat, így gyakran több csemete is nyüzsög körülötte, egészen 8-10 éves korukig. Ha a borjat támadás éri, beindulnak az anyai reflexek és ösztönök, s az anya igen agresszíven viselkedik.


 Forrás:http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/a9/African_Bush_Elephants.jpg




Forrás:http://elefant.legszebbkepek.com/kep/kepek/afrikai-elefant-csorda-legel-kep.html

 

jaguár

A jaguár (Panthera onca) a macskafélék egyik nagy számban élő faja. Elsősorban Amerika melegebb éghajlatú régióiban él. Közeli rokonságban áll az Óvilágban élő oroszlánnal, tigrissel és leopárddal, és ez az Amerikában élő legerősebb és legnagyobb macskaféle. A jaguárok nagyon hasonlítanak a leopárdokhoz, ám robusztusabbak és erősebbek is náluk. A legnagyobb különbség a jaguár és leopárd között, hogy a jaguárnak sokkal erőteljesebb a testfelépítése és nagyobb rózsaszerű foltok díszítik bundáját. A jaguár bundáján levő foltok nagyobbak és kevesebb van belőlük és gyakran vékony vonalak teszik sötétebbé, melyek a kisebb pettyeket övezik körül. A jaguár feje sokkal szögletesebb, és rövidebb, zömök végtagokkal rendelkezik. Ezen tulajdonságok miatt a jaguárt néha a macskák "bulldogjának" is hívják. [2] A jaguárok testhossza 162-183 cm között van, nem számítva a farokhosszot, mely körülbelül 76 cm. Marmagassága 67-76 cm és súlya 56 és 96 kg között van, de a tudósok feljegyeztek már 131 és 151 kilogrammos egyedeket is. A nőstények általában húsz százalékkal kisebbek, mint a hímek. [3] A Dél-Mexikóban és Közép-Amerikában élő jaguárok általában kisebbek, a hímek és nőstények 56, illetve 40 kg súlyúak. A jaguárnak van a macskafélék között a legerősebb és a ragadozók között a második legerősebb állkapcsa. [4] Méretéhez viszonyítva a jaguár által kifejtett harapás ereje nem hasonlítható össze más nagymacskáéval. Fogságban élő jaguároknál feljegyeztek már olyan esetet, hogy fogaik segítségével 6 milliméteres lyukat ütöttek egy tekegolyóba. "Elég erősek ahhoz, hogy egy 800 fontos bikát 25 lábra vonszoljanak állkapcsaik segítségével és porrá zúzzák a legkeményebb csontokat is." A jaguár elterjedési területe Dél- és Közép-Amerika esőerdeitől Mexikó mocsaras és sivatagos területeiig terjed, ám ritkábban a hegyekben is feltűnhetnek. A jaguárt, mivel széles körben elterjedt, a közeljövőben nem fenyegeti a kihalás veszélye. A faj egyedszáma néhány területen megcsappant, ez azonban főleg élőhelyük csökkenése miatt van, különösen az esőerdők és a füves területek kiirtása következtében. Közismerten jó úszók, azon kevés macskafélék egyikéhez tartoznak, melyek akár a tigris, kedvelik a vizet és mászó tudományuk is jó. Sokkal inkább szeretnek a folyók közelében, mocsarakban és sűrű esőerdőkben élni, melynek átláthatalan aljnövényzetében könnyedén becserkészhetik a zsákmányt. Élőhelyükön a legnagyobb ragadozóknak számítanak. A jaguárok esetenként az északi területeken is feltűnhetnek, például az Egyesült Államok délnyugati részein, főként Arizonában és Új-Mexikóban. A történelmi idők jaguárjai valójában északon is elterjedtek voltak, mint például Dél-Kaliforniában és nyugat Texasban is. Nemrég, 2004-ben vadőrök Arizonában kaptak lencsevégre és dokumentáltak jaguárokat az állam déli részein. Jelenleg nem tisztázott, de napjainkban észlelt jelentések alapján feltételezhetően állandó populáció alakult ki a délnyugaton vagy ezek a nagymacskák csupán kóborlásuk közben áthaladnak a határon Sonoránál, Mexikóban. Azonban az Egyesült Államokban a faj a veszélyeztetett fajok listáján szerepel, tehát védelem alatt áll és nem vadászható, vagyis, ha bárhol a délnyugaton a nyomukra bukkannak, a törvény szerint ez az állat nem zavarható meg. Északon, például Missouri környékén talált jaguár maradványok tanúskodnak arról, hogy ez a faj az Egyesült Államok déli részén is elterjedt volt. Ezek az ősjaguárok 20%-kal nagyobbra nőttek, mint modernkori társaik és sokkal vérszomjasabbak is lehettek. Egy Arizonában talált glyptodon koponyáján egy nagymacska szemfogai által ütött lyukakat fedeztek fel. Ez feltételezhetően a jaguár műve, mivel zsákmányát, ahelyett, hogy a nyakat ragadta volna meg, mint a többi nagymacska, a koponya harapásával ölte meg.

Forrás: http://www.kislexikon.hu/jaguar3.html

 

 

 

 

 Forrás:http://mek.niif.hu/03400/03408/html/img/brehm-04-060-1.jpg

 

 

 Forrás:http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/e/ef/Jaguar_sitting.jpg/200px-Jaguar_sitting.jpg

 

 Forrás:http://www.hdwpapers.com/baby_jaguar_wallpaper-wallpapers.html